Békés DúlaKör

Szüléstörténet 2 – Tengerparti szülés

Mónit az egyik ügyeletem alkalmával ismertem meg, bent feküdt már a kórházban túlhordás miatt. Éppen a szülőszobára érkezett amnioszkópiára két másik mamával és hármójuk közül ő volt a legjobban megijedve. Láttam rajta, hogy nagyon szüksége lenne egy kis támogatásra, ezért már pattantam is fel a lócáról és beszédbe elegyedtem vele. A vizsgálatról kérdezgetett, hogy fáj-e, mivel csinálják, én pedig semmit se tudtam erről, ezért megpróbáltam őt arra biztatni, hogy kérdezzen előtte/közben/utána. De nagyon látszott rajta, hogy azon nyomban kapaszkodónak használt és még ez a kicsike, valódi információ nélküli beszélgetés is sokat segített neki.

Mivel a szülőszobán ekkor semmi egyéb izgalmas nem történt ezért átmentem vele a vizsgálat után az osztályra, ahol szintén megbizonyosodhattam róla, hogy mennyire a gyorsan fogadott a bizalmába mert azonnal elmesélte az összes várandóssággal, teherbeeséssel, abortusszal és előző szülésével kapcsolatos kavargó élményeit, érzéseit.
Elmesélte, hogy első szülését nagyon rosszul viselte, nem tudott mit kezdeni a fájdalmaival. Ennél a traumánál azonban mégis jobban megviselte őt, hogy második – jelenlegi – terhességét 6 hónapig nem vette észre, elmondása szerint menstruált, nem hízott, és semmi jelét nem látta annak, hogy ismét babát várna. Amikor megtudta, hogy mégis várandós rettenetesen megijedt, úgy érezte, hogy azon túl, hogy nem tudott kellőképpen felkészülni a baba megszülésére és fogadására még ráadásul rengeteg vizsgálatot is elmulasztott, vádolta magát és nagyon félt, hogy minden rendben legyen a kislányával.

Először csak arról beszélgettünk, hogy a készülést vajon hogy tudná esetleg bepótolni, írjon-e a babának, beszélgessen vele, mesélje el neki, hogy mit gondol, mit érez és mi fog történni velük. A túlhordás tényéről is beszélgettünk, ő hozta fel, hogy valójában nem érti a számításokat, hiszen nem tudott utolsó menstruációs időpontot mondani és a 6. hónapban volt az első ultrahang, tehát bőven pontatlanul határozták meg a szülés várható idejét.
Mivel már pontosan látta, hogy a következő hetet nem várják meg az orvosok, biztosak lehettünk benne, hogy ha hétfőig (2014-04-28) nem indul be a szülés magától, akkor indítani fogják. Úgy éreztem, hogy a felém áradó bizalmat valahogyan viszonoznom kell, és hogy nem hagyhatom őt magára ezért tudva, hogy a hétfőig tartó időben szinte teljes mértékben ráérek, felajánlottam neki, hogy vele leszek a szülésénél.

A rá következő napokban kétszer beszéltünk telefonon és ügyelete során Wittmann Andi is beszélgetett vele és csak megerősített abban, hogy Móninak óriási szüksége van támogatásra a szüléséhez.

Elérkezett a hétfő. Reggel beszéltünk telefonon, hogy oxitocinnal indítják 10kor, ezért én is rögtön elindultam. Külön pikantériája volt a napnak, hogy este koncertünk volt amire illett időben odaérnem, ezért megkértem Sallai Tündit, aki aznap volt műszakban, hogy segítsen ki ha el kellene mennem, amit borzasztóan szerettem volna elkerülni.

Mire beértem, már nagyon alacsony cseppszámmal el is indították neki az oxitocint, feküdt az ágyon és nagyon izgult és nem találta a helyét. P. volt az ügyeletes orvos és Z. a szülésznő, előbbinek örültem, utóbbit konstatáltam. Beszélgettünk, Móni megnyugodott. Elővettem a parázs olajat és miközben beszélgettünk és vártuk, hogy az oxitocin meghozza a kívánt hatást, kenegettem és simogattam a hasát. Rákérdeztem, hogy mi lenne az, ami őt megnyugtatná, elterelné a gondolatait, a válasza az volt, hogy a tenger.

Megérkezett Móni férje, akiről később végig az volt az érzésem, hogy rettentően szeretne segíteni és jelen lenni de nem igazán tudja, hogy mit is csináljon. Segíteni próbálok neki is a csendben figyelésemmel, azzal, hogy dicsérem a feleségét és inkább a férfiasabbnak tűnő vízforralásban kérem a segítségét. Ő egyébként 1-2 órán belül beletalál a szerepébe, belassul, lecsendesedik, figyel és figyelmes, vízzel kínál engem és a feleségét.

Nagyon jó volt látni, a korábbi kórházi tapasztalatoktól eltérően mennyire emberségesen adagolták az oxitocint Móninak, sokat vártak minden egyes emelés előtt, figyelték, hogy mi történik. Egészen 16-os cseppszámig nem nagyon történt semmi. Ott elkezdtek erősebben lenni az összehúzódások, fel is kelt az ágyról és sétálgatott a szobában, a bordásfalnál kapaszkodott. Már felmerült a burokrepesztés gondolata, ettől eléggé ódzkodott Móni, nem akart visszafeküdni az ágyra, azt várta, hogy mikor engedélyezik már neki, hogy beülhessen a kádba. Az ácsorgás közben forróvizes muskotályzsályás borogatással borítottam az alhasát, és az egyik ilyen guggolásom alkalmával meg is repedt a magzatburok és elfolyt a magzatvíz. Ezen mindannyian meglepődtünk, főleg Móni mert ez már tényleg azt jelentette, hogy a vajúdása jó irányban halad és meg is örült neki nagyon, mert végre engedélyezték neki a kádba fekvést is.

Itt már nagyon erősek voltak az összehúzódások, – az oxitocin cseppszámot folyamatosan emelgették közben is, ez már kevésbé tetszett. Le is állt valamiért a csöpögés, valamit állítani kellett a gépen mire az épp bent lévő szülésznő tanuló meg is jegyezte, hogy „jé de érdekes, hát akkor oxitocin nélkül is vannak összehúzódásai? Akkor le is lehetne már kapcsolni.” Nem tetszett, hogy ez nem történt meg.

A kád mellett ülve folyamatosan meséltem Móninak. A tengerpartjáról, ahol csak ő van a nyugalomban, hallgatja a sirályok rikoltozását, érzi a sós levegőt, meztelen lába alatt a homokot. Búvárkodik, úsztatja magát a hullámokkal, érzi a bőrén a napfényt vagy éppen egy stégen hasalva figyeli a vízben úszó halakat. Elképesztő volt látni, ahogy becsukott szemmel – látszólag – pihen a kádban, sima arcán egy ránc se rezdül csak gyöngyözik a homlokán az izzadság. Ha bejöttek szívhangot hallgatni és hozzászóltak azon nyomban átlényegült, fájdalomra panaszkodott, kétségbeesetten és kérdőn nézett rám. „Mondd tovább!” – mondta határozott hangon én tovább mondtam, ő becsukta a szemét, visszazökkent a saját világába.

Másfél órát ülhetett így a kádban, amikor szólt, hogy nyomnia kell, mondták, hogy az nem lehet de azért megvizsgálta Z. Azonnal pattant is, a baba fejét érezte már, kihúzta a dugót és kiparancsolta Mónit a kádból. Áttámogattuk őt az ágyra, bejött P. doktor és négyen álltuk körül Mónit, a férje, az orvos, a szülésznő meg én. Nyugalom volt innentől, mindenki csendben és finoman beszélt, Z. csöndben volt, P. doktor pedig finoman instruálta Mónit, de semmiben sem sürgette vagy erőltette.
17:30-kor megszületett Lilla, aki gyönyörű volt és egészséges. Teljes gátvédelemmel, nyugalomban és szeretetben megszületett valaki és valami, és nyugvópontra került sok minden. Mónit felvillanyozta a szülésélménye, az egészséges kisbabája és a gátvédelem, én bőgtem, ő meg engem pátyolgatott.

Hálás vagyok Móninak, hogy ismeretlenül is ilyen bizalmat adott nekem és megosztotta velem a gyermeke születését.

Szalai Juli

beach

 kép forrása

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.